'So long you've been running in circles'

eléggé rányomta a mai hangulatomra a bélyegét, hogy tegnap dráma kategóriájú filmet néztem, amit tisztességgel végig is bőgtem. majd mikor már épp kiderült a reggel, beborultam, mert megint kezd elszorulni a szívem és eltömődni az agyam. amitől azt hittem, hogy végleg megszabadítottam magam, szépen lassan kezd visszakúszni az életembe. persze csodás pillanatokat ad, de a tudat, hogy mégsem győztem le, és ugyanolyan gyenge és esendő vagyok, kikészít. már a kényszervásárlás sem gyógyír, a várost kezdem megutálni, mert valamit kell, ha már magamat nem tudom jobban.
be is menekültem a nemzeti galériába, mert már régen nem voltam és van ott egy monet, ami majd megvéd. persze akkor sütött ki a nap, amikor odaértem, kissé meg is zavarodtam és nem találtam először a nekem kellő szárnyat. mentségemre legyen szólva, hogy az épület maga egy kisebb labirintus. amikor már majdnem kicsúszott az első csúnya szó a számon, a sötét reneszánsz termen túl megláttam valami csodás világoskéket, és akkor tudtam, hogy megvan. jelentem, a renoir eltűnt, de helyette olyat találtam, amit nem is bírtam otthagyni vagy fél órán keresztül: egy modiglianit. aztán megreccsent a fapadló is alattam, amit meg külön kedvelek a múzeumokban és pontnak az i-re a cuki teremőr bácsi is megállított beszélgetni. oda akarta adni az egyik képet, de mondtam neki, hogy tudom, hogy telhetetlen vagyok, de nem lehetne-e inkább a modiglianit. majd ezen felbuzdulva elmesélte a kép történetét, már ami a tulajdonlást illeti, mert csak kölcsönbe kapta a múzeum egy magánembertől. aztán beszélgettünk budapestről és dublinról, szóba jött, hogy nemsokára hazaköltözöm és mivel az ezen mindenek hatására hirtelen rámtörő pozitív érzelmi fröccs nem tette nullával egyenlővé a vércukorszintem, még a végén hozzátette, hogy szóljak, ha berendezkedtem otthon, mert akkor hozza a modiglianit. igen, ezután már nem volt cukor a véremben, viszont durván tolult a szám a fülem felé és ugyanabban az időben a sós lé a könnycsatornáimból kifelé.
persze miután kijutottam a múzeumból eleredt, az agyam meg egyfolytában durván kattog, bár néha elvonja egy-két dolog a figyelmem. az előbb a hideg sör, most meg a fákkjúzás, mert megint kikapcsolt ez a szar gép. minden nap pontban tizennyolc harminckilenckor. tudhat valamit.

hiánypótlás

ma ilyen napom kerekedett, bár nem egészen így indult, ugyanis az alvásból komoly lemaradásom van, amit a hétharminckor kipattanó szemeim miatt nem igazán sikerült lefaragni. nade így nyolc után már mostam, mert dolgozós ruha nem nagyon maradt, a kávé meg mint tudjuk életben tart. egy darabig. a hajam is kapott egy kis törődést, mert ugye nem lehetek elég hálás azért, hogy nem kell fésülködnöm.
reggeli közben játszottam a gyerekkel és elmeséltem a lakótársaimnak, hogy júliusban elköltözöm. illetve egy már tudta, tőle meg a többiek is, csak akartam, hogy az én számból hallják. kedvesek voltak, mondták, hogy szomorúak, mert pleasure volt velem lakni, de sok szerencsét kívánnak.
aztán nyakamba vettem a várost, a nem fésülködős indie fiú ma is ugyanott ült a buszon, csak én nem, mert az én bérelt helyemet elfoglalta egy bácsi, akiről nem is értem, hogyan kecmergett fel az emeletre. nade, lett piros conversem is, mert azt nagyon akartam már régóta, persze szükségem nem biztos, hogy van rá, de ma mégis úgy döntöttem, hogy de. ugyanez lett a furcsa kék színű körömlakkal és a bajszos bögrével az urban outfittersben, mert eddig mindig visszatettem, hogy jajminek, de ma ezek is kellettek. persze foghatom arra, hogy egyfolytában a timi hangját hallottam a fejemben, aki a múltkori nyavalygásom kapcsán, aminek az volt a témája, hogy most már nem veszek semmit, mert megyek haza, azt találta mondani, hogy pont ezért, most kell leginkább vásárolni.
hazafelé visszakaptam a rendes helyemet a buszon, aholis elkezdtem pótolni az alváshiányt, szereztem csikentikka szendvicset, amit már tegnap nagyon kívántam, most meg az álom és az ébrenlét mezsgyéjén küzdök folyamatosan, néha kikapcsolok mint a gépem. hát igen, azt is kellene venni újat...

helló pms

hát kiittam az egész üveg bordóit, így elfogyott a holnapra szánt adag is. ellenben hülyeségeken gondolkodom, amiket majdnem le is írok. a kedélyállapotom enyhén szólva hullámzó és rettenetesen fáradt vagyok.
ja, és ettem arany színű jégkrémet, úristen, pedig irtózom a természetellenes kinézetű élelmiszerektől. finom volt, meg arra jó, hogy nem akartam még egyet. (pedigvan)
és most ide majdnem írtam egy hosszú lélektani elemzést a peteérés szóval kapcsolatos viszonyomról, de hálisten még idejében felocsúdtam és hosszan lenyomtam a radírgombot.

jajjj! amikor ilyen sokmunka, sokstressz napok vannak, néha úgy érzem, akkora butaság volt ennyivel előbb kitűzni az elutazás dátumát és megvenni a jegyet, mert nem bírom kivárni. percekben számolva meg még nagyon soknak tűnik. és durván kapom a jeleket sebek, vágások, visszahajló körmök képében arra, hogy nem kellene már itt lennem. persze ilyenkor munka után már semmihez sincs erőm, bevágódom az ágyba zenével meg internettel, amit este tíztől könyvre vagy filmre cserélek, de alapjában véve hulla vagyok, semmi életerő, semmi kedv szocializálódni, futni meg végképp nem, helyette van önjutalmazó fagyisüti, bacardisörbor, jelenleg éppen manon la lagune a francia borvidékről, ami nem pont macon lugny, de azt meg nem lehet inni minden nap, mert kell a pénz futócipőre. ésakkor hogyisvanez?

ugye én itt lengyelekkel lakom együtt. pontosan egy párral, akiknek fél éve született egy kislányuk és egy másik lánnyal. az első naptól fogva a családjuk részének tekintenek és ez több mint jó. a bébit imádom, mostanában nagyon jókat játszunk, de sajnos ilyenkor mindig eszembe jut, hogy ez nem lesz már így sokáig, mert én lassan csomagolok és mondom majd, hogy viszlát.
a baj csak az, hogy ők még nem tudják. egyszerűen képtelen vagyok megmondani. mindig közbejön valami. vagy a kicsattanó jókedvük, amit hogyan lombozzak már le, vagy most például betegek mind, valószínűleg ez még nem hiányzik nekik. ultimátumot adtam magamnak, a határidő a jövő hét vége. addig kell megérkeznie a kellő pillanatnak.

csodás nap volt kedden. hétfő este meglepetésként ért, hogy mégsem kell dolgoznom másnap, de annyira nem tudatosult, hogy egyrészt elaludtam egy clive owen filmen, másrészt meg csak tizenegy körül jutott eszembe, hogy akkor együtt leszek szabad a kedvenc kolléganőmmel, aki nem mellesleg magyar, de ahogy a litván kolléganő mondaná, lives on slovakian ground. mivel már nem akartam olyan későn zavarni, hagytam neki egy üzenetet fészbúkon, hogy eljöhetne velem csavarogni ha unatkozik ésvagy egyedül lesz. aztán végül én mentem el velük (+egyfő pasi), illetve vittek. meg sem álltunk dundrumig, ami dél-dublin és arról híresnevezetes, hogy van egy nagyonnagy bevásárlóközpontja, mert ugye a vásárlás az fontos program. főleg, hogy ott is van a kedvenc boltomból, urban outfitters. jó kislány voltam, nem vettem bajszos bögrét, meg sok egyéb, hasznosan felesleges dolgot, példának okáért negyedig napszemüveget. gondolni kell most már arra is, hogy hogyan viszem ezeket mind haza, ugye!
persze a nap észrevétlenül surrant el, így van ez mindig, amikor az ember nem dolgozik. azért sikerült jól lezárni a helyi siam thai étteremben, ahol volt macon lugny is, a kedves fehér borom, meg beszélgettünk komolyan-őszintén is kicsit, hogy ne csak az őrültség legyen egész nap, bár az jó. aztán persze a bor miatt még randalíroztunk kicsit néhány üzletben. szegény fiú, ő vezetett...

nagylevegő

hátakkor, brékingnyúz. kisebb jajmitcsináljak és mindjártsírok pánikhiszti után tegnapelőtt mégis megnyomtam a book now gombot a one-way ticketemre.
már régóta agyalok azon, hogy haza kellene költözni, vagy máshova, mert úgy érzem, eddig bírtam kávézósat játszani, valamint írország és én kimerítettük az ami egymásnak adható fogalmát. a félelem azért bennem van, ugyanis öt éve, az első hazaköltözés megérkezés utáni része elég fájdalmasra sikerült, meg volt az a pár éve, amikor nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna ide vissza, de azzal is tisztában vagyok, hogy otthon szeretnék megállapodni, érvényesülni. persze sosem mondjuk, hogy soha, na meg a kalandor lelkem is sokszor hajt, de most ez lesz az új kaland.
szóval a katasztrófát elkerülendő riadóztattam a diszkófiút, mert még egyszer utoljára hallani akartam azokat a szavakat, érveket, amiket közel egy éve ismételgetünk, úgyhogy szépen megbeszéltük megint, utoljára, én vettem egy nagy levegőt és megnyomtam a gombot.
szóval júli tizennyolc, sziamagyarország!