akkor holnaptól villány! agyalás off.

a negatív oldal: lassan már két hónapja vagyok itthon, de még mindig hiányzik dublin, főleg az ilyen kellemes esős napokon. egyre haszontalanabbnak érzem magam, jó lenne már dolgozni, de ugye a hresek malmai lassan őrölnek. albérletet is ideje lenne már keresni, meg úgy egyáltalán felemelni a seggemet, mert csak egyre nagyobb lesz.
ezmeg a pozitív: azért a napokban végeztem egy német könyvvel, hogy frissítsem a tudásom és már bele is kezdtem a következőbe. kiolvastam néhány régóta erre váró könyvet. ősz lévén, beindult újra a főzőcske, másnál csoportban és itthon önállóan is, mert ugye az alkotás felszabadító ereje... valamint filmek, kézenállás és tigrisbukfenc.

hát akkor holnap lesz egy hónapja, hogy itthon vagyok. történt már mindenféle, hogy nehogy az első hazaköltözésnél tapasztalt sokk megint úrrá legyen rajtam. persze most sem ment simán, ugyanis megint túl sok mindent akartam egyszerre, de talán most végre megtanultam, hogy ez sem jó. kis lépésekkel próbálkozom szombat óta, le is nyugodtam, enni is tudok már és leszarok mindent, amit le is kell.
a legújabb fícsöröm a fehérje allergia, amiről kiderült, hogy 50% laktóz és 50% glutén érzékenység. most a tesztelős szakaszban vagyok, feszegetem a határaimat, hogy miből mennyi fér belém, amitől még nincsenek csalánkiütések meg egyéb tünetek.
költözni kellene nemsokára, mert már nem igazán találom a helyem, meg sosem lehetek egyedül, amit néha nehezen viselek.
a haszontalanság érzését is jó lenne feloldani, úgyhogy munkát is kell keresni, persze okosan, nem olyan kapkodósan, ahogy rögtön nekiálltam még az itthonotthon között lebegve, pihenés nélkül. persze ennek is volt értelme, mert két külföldi munkát visszautasítottam, mivel rájöttem, hogy most tényleg itthon szeretnék maradni, itt próbálkozni.
a fun kategóriát is behúztam, volt benne esküvő, reggae-dub hétvége, egy kis sziget, random balatoni éjszakák, nameg sok barát.
holnaptól jönnek a tervek, aztán meglátjuk, hogy hogyan illenek a tervezett tervtelenségbe.

az előző poszt miatti aggódóknak üzenem, hogy már másnap jól voltam, csak nem volt időm megírni. pokolba a hormonokkal!
ma pedig csodás nap van. nem kell dolgozni és esik az eső, számomra ez a menyország egyik formája. jó korán fel is keltem, mert annál nincs is jobb, mint feküdni az ablak mellett az ágyban kávéval meg valami csodás zenével, olvasgatni a neten, vagy a bob marley életét. délután pedig meglátogatom a diszkófiúkat, mert már régen volt ilyen, viszont a golfozás kimarad, mert ugye itt esik, hátakkor nyolcvan kilométerrel északabbra meg főleg. de lesz helyette filmmaraton ésvagy inter kupadöntő. majd elmesélem hogy lett.

'So long you've been running in circles'

eléggé rányomta a mai hangulatomra a bélyegét, hogy tegnap dráma kategóriájú filmet néztem, amit tisztességgel végig is bőgtem. majd mikor már épp kiderült a reggel, beborultam, mert megint kezd elszorulni a szívem és eltömődni az agyam. amitől azt hittem, hogy végleg megszabadítottam magam, szépen lassan kezd visszakúszni az életembe. persze csodás pillanatokat ad, de a tudat, hogy mégsem győztem le, és ugyanolyan gyenge és esendő vagyok, kikészít. már a kényszervásárlás sem gyógyír, a várost kezdem megutálni, mert valamit kell, ha már magamat nem tudom jobban.
be is menekültem a nemzeti galériába, mert már régen nem voltam és van ott egy monet, ami majd megvéd. persze akkor sütött ki a nap, amikor odaértem, kissé meg is zavarodtam és nem találtam először a nekem kellő szárnyat. mentségemre legyen szólva, hogy az épület maga egy kisebb labirintus. amikor már majdnem kicsúszott az első csúnya szó a számon, a sötét reneszánsz termen túl megláttam valami csodás világoskéket, és akkor tudtam, hogy megvan. jelentem, a renoir eltűnt, de helyette olyat találtam, amit nem is bírtam otthagyni vagy fél órán keresztül: egy modiglianit. aztán megreccsent a fapadló is alattam, amit meg külön kedvelek a múzeumokban és pontnak az i-re a cuki teremőr bácsi is megállított beszélgetni. oda akarta adni az egyik képet, de mondtam neki, hogy tudom, hogy telhetetlen vagyok, de nem lehetne-e inkább a modiglianit. majd ezen felbuzdulva elmesélte a kép történetét, már ami a tulajdonlást illeti, mert csak kölcsönbe kapta a múzeum egy magánembertől. aztán beszélgettünk budapestről és dublinról, szóba jött, hogy nemsokára hazaköltözöm és mivel az ezen mindenek hatására hirtelen rámtörő pozitív érzelmi fröccs nem tette nullával egyenlővé a vércukorszintem, még a végén hozzátette, hogy szóljak, ha berendezkedtem otthon, mert akkor hozza a modiglianit. igen, ezután már nem volt cukor a véremben, viszont durván tolult a szám a fülem felé és ugyanabban az időben a sós lé a könnycsatornáimból kifelé.
persze miután kijutottam a múzeumból eleredt, az agyam meg egyfolytában durván kattog, bár néha elvonja egy-két dolog a figyelmem. az előbb a hideg sör, most meg a fákkjúzás, mert megint kikapcsolt ez a szar gép. minden nap pontban tizennyolc harminckilenckor. tudhat valamit.

hiánypótlás

ma ilyen napom kerekedett, bár nem egészen így indult, ugyanis az alvásból komoly lemaradásom van, amit a hétharminckor kipattanó szemeim miatt nem igazán sikerült lefaragni. nade így nyolc után már mostam, mert dolgozós ruha nem nagyon maradt, a kávé meg mint tudjuk életben tart. egy darabig. a hajam is kapott egy kis törődést, mert ugye nem lehetek elég hálás azért, hogy nem kell fésülködnöm.
reggeli közben játszottam a gyerekkel és elmeséltem a lakótársaimnak, hogy júliusban elköltözöm. illetve egy már tudta, tőle meg a többiek is, csak akartam, hogy az én számból hallják. kedvesek voltak, mondták, hogy szomorúak, mert pleasure volt velem lakni, de sok szerencsét kívánnak.
aztán nyakamba vettem a várost, a nem fésülködős indie fiú ma is ugyanott ült a buszon, csak én nem, mert az én bérelt helyemet elfoglalta egy bácsi, akiről nem is értem, hogyan kecmergett fel az emeletre. nade, lett piros conversem is, mert azt nagyon akartam már régóta, persze szükségem nem biztos, hogy van rá, de ma mégis úgy döntöttem, hogy de. ugyanez lett a furcsa kék színű körömlakkal és a bajszos bögrével az urban outfittersben, mert eddig mindig visszatettem, hogy jajminek, de ma ezek is kellettek. persze foghatom arra, hogy egyfolytában a timi hangját hallottam a fejemben, aki a múltkori nyavalygásom kapcsán, aminek az volt a témája, hogy most már nem veszek semmit, mert megyek haza, azt találta mondani, hogy pont ezért, most kell leginkább vásárolni.
hazafelé visszakaptam a rendes helyemet a buszon, aholis elkezdtem pótolni az alváshiányt, szereztem csikentikka szendvicset, amit már tegnap nagyon kívántam, most meg az álom és az ébrenlét mezsgyéjén küzdök folyamatosan, néha kikapcsolok mint a gépem. hát igen, azt is kellene venni újat...

helló pms

hát kiittam az egész üveg bordóit, így elfogyott a holnapra szánt adag is. ellenben hülyeségeken gondolkodom, amiket majdnem le is írok. a kedélyállapotom enyhén szólva hullámzó és rettenetesen fáradt vagyok.
ja, és ettem arany színű jégkrémet, úristen, pedig irtózom a természetellenes kinézetű élelmiszerektől. finom volt, meg arra jó, hogy nem akartam még egyet. (pedigvan)
és most ide majdnem írtam egy hosszú lélektani elemzést a peteérés szóval kapcsolatos viszonyomról, de hálisten még idejében felocsúdtam és hosszan lenyomtam a radírgombot.

jajjj! amikor ilyen sokmunka, sokstressz napok vannak, néha úgy érzem, akkora butaság volt ennyivel előbb kitűzni az elutazás dátumát és megvenni a jegyet, mert nem bírom kivárni. percekben számolva meg még nagyon soknak tűnik. és durván kapom a jeleket sebek, vágások, visszahajló körmök képében arra, hogy nem kellene már itt lennem. persze ilyenkor munka után már semmihez sincs erőm, bevágódom az ágyba zenével meg internettel, amit este tíztől könyvre vagy filmre cserélek, de alapjában véve hulla vagyok, semmi életerő, semmi kedv szocializálódni, futni meg végképp nem, helyette van önjutalmazó fagyisüti, bacardisörbor, jelenleg éppen manon la lagune a francia borvidékről, ami nem pont macon lugny, de azt meg nem lehet inni minden nap, mert kell a pénz futócipőre. ésakkor hogyisvanez?

ugye én itt lengyelekkel lakom együtt. pontosan egy párral, akiknek fél éve született egy kislányuk és egy másik lánnyal. az első naptól fogva a családjuk részének tekintenek és ez több mint jó. a bébit imádom, mostanában nagyon jókat játszunk, de sajnos ilyenkor mindig eszembe jut, hogy ez nem lesz már így sokáig, mert én lassan csomagolok és mondom majd, hogy viszlát.
a baj csak az, hogy ők még nem tudják. egyszerűen képtelen vagyok megmondani. mindig közbejön valami. vagy a kicsattanó jókedvük, amit hogyan lombozzak már le, vagy most például betegek mind, valószínűleg ez még nem hiányzik nekik. ultimátumot adtam magamnak, a határidő a jövő hét vége. addig kell megérkeznie a kellő pillanatnak.

csodás nap volt kedden. hétfő este meglepetésként ért, hogy mégsem kell dolgoznom másnap, de annyira nem tudatosult, hogy egyrészt elaludtam egy clive owen filmen, másrészt meg csak tizenegy körül jutott eszembe, hogy akkor együtt leszek szabad a kedvenc kolléganőmmel, aki nem mellesleg magyar, de ahogy a litván kolléganő mondaná, lives on slovakian ground. mivel már nem akartam olyan későn zavarni, hagytam neki egy üzenetet fészbúkon, hogy eljöhetne velem csavarogni ha unatkozik ésvagy egyedül lesz. aztán végül én mentem el velük (+egyfő pasi), illetve vittek. meg sem álltunk dundrumig, ami dél-dublin és arról híresnevezetes, hogy van egy nagyonnagy bevásárlóközpontja, mert ugye a vásárlás az fontos program. főleg, hogy ott is van a kedvenc boltomból, urban outfitters. jó kislány voltam, nem vettem bajszos bögrét, meg sok egyéb, hasznosan felesleges dolgot, példának okáért negyedig napszemüveget. gondolni kell most már arra is, hogy hogyan viszem ezeket mind haza, ugye!
persze a nap észrevétlenül surrant el, így van ez mindig, amikor az ember nem dolgozik. azért sikerült jól lezárni a helyi siam thai étteremben, ahol volt macon lugny is, a kedves fehér borom, meg beszélgettünk komolyan-őszintén is kicsit, hogy ne csak az őrültség legyen egész nap, bár az jó. aztán persze a bor miatt még randalíroztunk kicsit néhány üzletben. szegény fiú, ő vezetett...

nagylevegő

hátakkor, brékingnyúz. kisebb jajmitcsináljak és mindjártsírok pánikhiszti után tegnapelőtt mégis megnyomtam a book now gombot a one-way ticketemre.
már régóta agyalok azon, hogy haza kellene költözni, vagy máshova, mert úgy érzem, eddig bírtam kávézósat játszani, valamint írország és én kimerítettük az ami egymásnak adható fogalmát. a félelem azért bennem van, ugyanis öt éve, az első hazaköltözés megérkezés utáni része elég fájdalmasra sikerült, meg volt az a pár éve, amikor nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna ide vissza, de azzal is tisztában vagyok, hogy otthon szeretnék megállapodni, érvényesülni. persze sosem mondjuk, hogy soha, na meg a kalandor lelkem is sokszor hajt, de most ez lesz az új kaland.
szóval a katasztrófát elkerülendő riadóztattam a diszkófiút, mert még egyszer utoljára hallani akartam azokat a szavakat, érveket, amiket közel egy éve ismételgetünk, úgyhogy szépen megbeszéltük megint, utoljára, én vettem egy nagy levegőt és megnyomtam a gombot.
szóval júli tizennyolc, sziamagyarország!

a mai napról csak annyit, hogy ha nem láttam volna a saját két szememmel (amik ugyan elég nehezen akartak kinyílni reggel hatkor), nem hittem volna el (sőt még jó viccnek is tartottam volna), hogy reggel nyolctól délután ötig megállás nélkül havazott és havasesett. sűrűn, nagy pelyhekben. persze azért annyi engedményt tett nekünk az időjárás, hogy nem maradt meg a hó. ja, és az igazán vicces az egészben, hogy pénteken hazaküldtem a bobbal egy bőröndnyi téli cumót, benne az összes télikabátom. kíváncsian várom, hogy a holnapi szabadnapra mit tartogat.

az új hobbi

szóval az úgy kezdődött, hogy elfogytak a könyvek slash témában, és mint általában, most is égető űr keletkezett bennem. ilyenkor gyorsan kell találni valamit, ami leköt. hálisten, most jött a bob meglátogatni az igazi eszterrel egy hétre, nem volt unatkozás. mivel a bob jártas a bakelitek világában, én meg imádom a zeneboltokat, minden méretű és kategóriájú ilyet meglátogattunk. az egyik nagyobban böngésztünk a lemezek között, aholis rám nézett egy alela diane feat. alina hardin special edition, amit nem is olyan régen adtak ki, és hát nem beszélve arról, hogy augusztusban élőben is láttam őket itt dublinban. rögtön megrohantak a gyerekkorom bakelitszagú emlékei, na meg a birtoklási vágy, úgyhogy ránéztem a bobra, és mondtam neki, hogy én már tudom, most az lesz, hogy lemezeket gyűjtök majd. ő helyeslően bólintott, én kifizettem a lemezt, majd rátértünk a fő problémára: nincsen lemezjátszóm. mivel az is én vagyok, aki mindent akar és azonnal, a bob meg ért hozzá, így elkezdtünk a nagyobb zeneboltokban lejátszót keresni, sikertelenül. de nem törtem le, a csütörtök a lemez meg az új hobbi tárgyiasításának napja volt, ismételgettem is fülig érő szájjal, határozatlan időközönként, témába illetlenül, hogy vanegylemezem. azért este persze kutatgattunk a neten, hogy milyen lemezjátszó kellene nekem, stb.
pénteken aztán kikísértem a bobékat a reptérre, rejtettkönnyes búcsút vettem, bebuszoztam a citybe, betértem három boltba, a másodikban megláttam, a harmadikból visszamentem, rámutattam, kifizettem, majd büszkén hazacipeltem őt. már csak hangfalak kellenek.
ja, és lemezjátszót kézben cipelve elég jól lehet pasizni is.

na jó. nem csak összekuszáltam meg elrontottam a régi blogot, de már kicsit el is távolodtunk egymástól. leszoktam a nyavalygásról és őszintén szólva az utolsó félév egy merő rinya, nem az igazién.
persze bólogatnék én is elismerően, amikor az okosok magyaráznák, hogy az is kellett ahhoz, ami most van. nem is tiltakozom, örülök, hogy összeszedtem magam, elkergettem az összes szellemet és energiavámpírt, leráztam minden fölösleges terhet a vállamról.
közben harminc lettem, harminc éves létemre meg rock-chick. visszatért a könyvétvágyam, van újra életem az interneten kívül is, bizonyos szempontból lenyugodtam kicsit. a harmadik iksz otthon ért, rengeteg kellemes meglepetéssel, sok-sok régi baráttal, hasznos felismerésekkel.
persze komolyabb nem lettem, sőt. metálvillával ugrálok váratlanul fényképek elé, dönteni még mindig a pillanat segít, ‘gyerek vagy még’ mondja mindig a bob is. az információ éhségem és a tudásszomjam is a régi, még mindig muszáj tartósan lekötnöm magam, hogy ne unatkozzak az ‘üres’ órákban, úgyhogy most új hobbim van: bakeliteket gyűjtök és elhatároztam, hogy megtanulok gitározni.
a többi meg majd alakul